Shop Mobile More Submit  Join Login
About Varied / Hobbyist BlueDove415Female/Hungary Group :iconhungarian-craft: Hungarian-Craft
 
Recent Activity
Deviant for 7 Years
Needs Core Membership
Statistics 173 Deviations 1,440 Comments 14,577 Pageviews
×

Newest Deviations

Favourites

Activity


Gomolygó gőzfelhő csapott fel, ahogy Rosinne újabb vödörnyi forró vizet öntött a kádba.
Lillimee jólesően nyögött párat, és hagyta, hogy ernyedt testét átjárja az ellazítóan kellemes meleg. A párás levegő homályában úgy érezte: felhők ringatják – mintha csak a mennybe került volna, ahol semmi gond nem vár már rá. Gondolatok nélkül, némán pihent így hosszú perceken át.
Rosinne szótlanul sürgött körülötte, odakészített mindent: illatos szappant, fürdőlepedőket, olajokat, további meleg vizet; csak akkor szólalt meg, mikor engedelmesen megkérdezte, lemoshatja-e úrnője hátát, de az nemet intett. Így hát leült a közelben egy háromlábú székre, és türelmesen készenlétbe helyezkedett, ha szükség lenne a szolgálataira.
Megilletődve lesett a gőzrétegen át a fürdőző királylányra, majd szégyenlősen vette szemügyre a saját kezét – már ilyen fiatalon is vörös és törődött volt a bőre, hisz a házimunkát nem itt az udvarban kezdte, hanem már kicsi korában, otthon besegítve. Nem szerette a haját sem, amely tapintásra erős, drótszerű volt, ezért a göndörkés hullámokat sose tudta szép frizurába rendezni. Arcát is szívesen elcserélte volna: vonásait túl közönségesnek találta, halvány kék szemét savószínűnek, orrát és homlokát kicsit túl nagynak. Halvány bőre könnyen leégett, ezért sosem bírta jól a kinti munkát – még szerencse, hogy bátyja meg tudta szerezni neki ezt az állást az udvarban, így nem kellett a földeken dolgoznia.
Ahogy ezeket végiggondolta, szembeállítva magát a királylány légies finomságával, Rosinne-t a derűs alaptermészete ellenére kezdte átjárni a szomorú keserűség.

Úgy belemerült az önsajnálatba, hogy elsőre nem is hallotta meg Lillimee halk szólongatását. Bűntudatosan termett a kád mellett, és kissé meghajolt.
– Bocsásson meg, úrnőm, itt vagyok! Mit óhajt?
– Azt kérdeztem, hogy mit tudnál mesélni a gazdádról?
– Mit szeretne pontosan tudni?
– Elsősorban hogy milyen ember...
Rosinne pipacsvörösre változott – ami nagy szó, mert a gőzben már eddig is pír ült az arcán.
– Hol is kezdjem... de Guille gróf egy nagyszerű személy... Fiatal, megnyerő külsejű, kifogástalan modorú, nagylelkű, művelt, azon kívül remekel vívásban, lovaglásban, táncban, számtalan tudományban, és nem utolsó sorban velünk, szolgákkal is jól bánik – sorolta.
Lillimee már majdnem felnevetett, ahogy a hihetetlennek hangzó áradozást hallgatta, de az utolsó fél mondat megütötte a fülét. Jól bánik a szolgákkal? Nem sok úrról lehet ezt elmondani. Sőt, ha belegondolt, egy ilyen férfit sem ismert; nemesi származásúak között legfeljebb nőkkel találkozott, akik – néha – emberszámba vették a személyzetet.
Azért kérdezősködött, hogy kicsit jobban képet tudjon alkotni, milyen bánásmódra számíthat a továbbiakban, ha már eddig tudatlan volt. Otthon soha nem volt szokása beszédbe elegyedni a szolgálókkal, és most sem tette volna, ha az elmúlt napok élményei nem ültették volna el benne a változás csíráját. Így esett, hogy túltette magát minden fenntartásán, és megszólította a komornáját. Amúgy is kényelmesen érezte magát annak a jelenlétében, csak azt nem tudta eldönteni, hogy ez vajon a lány személyiségének köszönhető-e, vagy a saját lényében elkezdődő átalakulás miatt. Akárhogy is, most nem félt, és nem azt forgatta a fejében, hogy vajon mit gondolhat róla a személyzet.
Elgondolkodva emésztette a hallottakat. Azt nem tudta elképzelni, hogy mindez a sok fantasztikus érdem valóban meglegyen egy személyben. De valamennyi veleje csak lehet mindennek. Talán még érdekes élmény is lesz megismerni ezt az urat – ezt a csodalényt, aki mindenhez olyan jól ért, és mellette még roppantul kedves is.
Mik nem jutnak eszembe! – csóválta meg a fejét. – Nem vendégeskedni jöttem ide! Miért érzem magam mégis úgy?

…...................................

Bartolomeo alig szállt le a lóról, már jött az üzenet, hogy Roderick várja. Fáradtan sóhajtott – ő is készült a találkozásra, nem bánta, hogy máris túlesik rajta.

Elfogódottan lépett be a díszes fogadóterembe; ahogy körbenézett, megrohanták az emlékek – nem változott semmi.
De miért is változott volna? Három év nem olyan nagy idő. Még ha annak is éreztem...
A gróf nem ülve fogadta, hanem örömmel eléje sietett; elégedettség ragyogott az arcán, és ölelésre tárta karját.
– Bartolomeo! Öreg cimbora! Tudtam, hogy számíthatok rád! Nagyszerűen végezted a feladatod! De hát olyan régen láttalak, borulj a keblemre!
Ám az távolságtartón elhúzódott.
– Megtisztel, hogy még mindig így tekintesz rám, ám attól te még úr vagy, én pedig szolga. Pusztán csak teljesítettem a parancsod, mivel hálával tartozom neked. Meghoztam a lányt, Sheiláért cserébe...
– Ezt a nevet ne ejtsd ki a szádon! – csattant fel dühösen Roderick. Ő maga is megrettent hirtelen indulatosságán, csöndesebb hangon folytatta. – Nem akarok erről beszélni, nem akarok emlékezni...
De hisz mást sem csinálsz, csak rá emlékezel... – gondolta Bartolomeo, de kimondani már nem merte.
– Mi régen barátok voltunk, Bartolomeo... Mi történt? Úgy eltávolodtál. Azt hittem, talán most újra visszatérhetünk a régi viszonyokhoz.
– Mikor én régen egyenrangúként viselkedtem, még jóformán gyerekek voltunk, és nem tudtam az illemet – csóválta meg a fejét amaz.
– De hát köztünk nincs akkora különbség! Én sem aranykanállal a számban születtem, mit ezek a... ezek a pöffeszkedő úri népek! – köpte megvetéssel a gróf a szavakat.
De Bartolomeo továbbra is csak rázta a fejét.
– Mikor rám találtál az utcán, már akkor sem voltunk egyenlőek. Téged a nagybátyád már elkezdett úrnak nevelni, én meg csak egy rongyos utcagyerek voltam. Máig nem értem... miért emeltél ki onnan...?
– De hát azt hittem, tudod! – mosolyodott el Roderick. – Egykori magamra emlékeztettél. Hogy tudtalak volna ott hagyni?
Mindketten megnémultak a szavak hatása alatt. Ennél többet nem lehetett mondani, ebben minden benne volt. Mindkettőjükben emlékek sorozata támadt fel tornyosuló hullámokként, hogy végigsöpörjön rajtuk. Álltak az emlékezés súlya alatt, és csak tekintetük maradt beszédes, ahogy szótlanul farkasszemet néztek.

Roderick a kezét nyújtotta barátian.
– Cimborák vagyunk? – kérdezte egy reménykedő félmosollyal.
Ám Bartolomeo szemén átsuhant egy árnyék, és tartózkodóan lépett hátrább. Tiszteletteljesen meghajolt.
– A szolgád vagyok, és szolgállak is hűen, míg élek. De ne kérd tőlem, hogy helyezzem egy szintre magam veled. Nem érdemlek ilyen kegyet.
Nem, érdemlem meg... Azok után nem... De ezt már sosem mondhatom el... Az egyetlen, amit tehettem vezeklésként, hogy elhoztam neked ezt a lányt. Hisz én tehetek róla...

…...................................

Loreen ismét a szobája magányában árválkodott – ezúttal apja utasítására, aki azt akarta, hogy mindkét lány pihenjen – és valószínűleg féltette is őket, nehogy valahogy ők is Lillimee sorsára jussanak.
Továbbra is őrök álltak az ajtaja előtt, ám ezúttal ez is a király parancsára történt, és Lorette szobája is hasonló őrizetet kapott.
Lelke kissé megkönnyebbült, hogy az első találkozás során nem derült fény az ő bűnrészességére – ám továbbra is aggódott, nem fog-e kiderülni a későbbiekben. Bele sem mert gondolni, milyen büntetést vonna a fejére, ha...
Összerázkódott, és tépelődve járkált fel és alá a hálójában.
Gyávának és árulónak érezte magát – tudta, hogy miatta felelősségre fognak vonni több katonát is, és el fogják őket ítélni...
Csak nem végezteti ki őket apám?! –  jajdult fel. – Ha kell, könyörögni fogok az életükért! Az nem történhet meg...
Hirtelen felkapta a fejét: rövid, ám erőteljes kopogtatást hallott az ajtó felől.
– Hercegnő, felséges apja testőre vagyok, engedjen be, ellenőrizni jöttem, hogy minden rendben van-e!
Ez a hang! Luke! Megtalálta a módját, hogy eljöhessen hozzám! – Épp mikor már úgy érezte, senki nem áll mellette, végre itt van a fő bizalmasa! A lány szinte repült, hogy beengedje.
Alig tudta visszatartani az örömkönnyeit, ahogy az ajtónyílásban meglátta a magas, daliás alakot. De türtőztette magát, és csak udvariasan biccentett.
– Kapitány... Köszönöm, hogy idefáradt. Amint láthatja, épségben vagyok.
– Ha nem bánja, fenség, fel kéne tennem pár kérdést, hogy teljesebb képet kaphassunk a hercegnő eltűnésének körülményeiről. Atyja parancsára körbe kell kérdeznem minél több személyt, hogy adatot gyűjtsünk.
– Természetesen – invitálta be a lány.
Az belépett, az ajtót pedig Loreen becsukta utána.

A következő pillanatban már a férfi nyakába csimpaszkodott, és össze-vissza csókolta az arcát, könnyeivel áztatva a szakállát, és közben ömlött belőle a szóáradat.
– Istenem, ha tudnád, min mentem keresztül! Napok óta nem tudok aludni a bűntudattól! És nem csak Lillimeet kevertem bajba, de a hű katonáinkat is! Nem érdemlem meg a bizalmukat!
Luke némán hagyta, hogy a lány kicsit kiadja magából keserűségét; gyengéden simogatta a hátát, néha letörölve egy-egy könnycseppet a kipirult arcról.
Majd szelíden leültette az ágy szélére, melléereszkedve markába vette a remegő kacsókat, és sóhajtott.
– Hát, szerelmem, most tényleg nagyon megkutyultad a dolgokat...
Tekintetében mégsem harag tükröződött, hanem ámuló csodálkozás, mintha egy gyermek csínytevésén bámulna, kicsit sajnálkozva, ám ugyanakkor megbocsátón.
– Gondoltam, hogy ilyen állapotban lehetsz, kedvesem, ezért is jöttem, hogy kicsit vigaszod legyek – simította meg a királylány vállát szeretettel. – Na meg hogy tájékoztassalak a fejleményekről.
Loreen levegőt se mert venni, annyira szorongott, hogy mit fog hallani.
– Sajnos jól gondolod, valóban megtorlás fog következni, és néhány jó bajtársam ennek áldozatul fog esni...
A lányból apró sikoly szakadt ki.
– … valószínűleg száműzetés lesz a sorsuk, miután kiszabnak rájuk valamennyi botütést is.
– Akkor … nem veszik fejüket? – lehelte reménykedve Loreen. A férfi mosolya új lelket öntött belé.
– Szerencsére nem. Persze így is nehéz élet vár rájuk, de vállalják. Már beszéltem velük, Loreen, nem fogják egy szóval sem elárulni, hogy te kérted meg őket, hogy hagyják ott az őrséget.
A királylány könnyekig meghatódott ekkora hűség hallatán.
– Ha belegondolok, hogy nem fogom tudni meghálálni nekik ezt a szolgálatot... – és erősen küzdött az újabb sírás roham ellen.
– Van még más hír is – folytatta Luke komoly hangon. – Atyád, mielőtt teljesíti a gróf követelését, meg akar bizonyosodni arról, hogy a lánya ép és egészséges. Ezt pedig úgy kívánja elérni, hogy odaküldi két emberét, akik találkoznak a hercegnővel, majd lejelentik, hogy nem esett bántódása. És addig ott is lennének, amíg húgod haza nem indulhat.
– Hm, jogos feltétel, azt kell mondjam – tűnődött a lány, és egyben megnyugtatónak is érezte, hogy hamarosan biztos hír jön afelől, hogy Lillimee sértetlen.
– Loreen... – folytatta Luke. – Az egyik katona, aki odamegy... én leszek.
– Mi?! Megint elmész? Hisz csak nem rég érkeztél! És ki tudja, hogy bánnak ott veled?! – jajdult fel fájdalmasan a királylány.
– Tudom... De atyád bennem bízik meg a legjobban. Nem utasíthatom vissza a parancsát.
– Hm, ő is jól tudja megválogatni, kiben bízhat... – fintorgott Loreen. – Bezzeg ha tudná, hogy mi van köztünk! – kacsintott, és e pillanatban megint a régi, pimasz, mókázós arca bukkant elő. A férfi nem tudta megállni nevetés nélkül.
– Biztosan szívrohamot kapna! De milyen szerencse, hogy bízik bennem, mert így még ilyen szigorú őrizet mellett is bejárásom lehet hozzád! Sőt, jelen körülmények között még könnyebb is! Nem kell egyikőnknek sem éjnek évadján kiosonnia! – mondta, és megcsókolta a lányt. Az boldogan viszonozta.
– Végül is, nem csinálunk mi ezzel semmi rosszat! – simogatta meg a férfi arcát, és csillogó tekintete beleveszett a másik szempárba.
– Nem, ez valóban minden, csak nem rossz... – duruzsolta a katonaparancsnok a királylány füléhez hajolva, és közelebb húzta magához.

Röpke ideig merülhettek csak el egymásban, ha nem akarták, hogy bárki gyanút fogjon.
Loreen mégsem akarta egykönnyen elengedni kedvesét – kétségbeesetten szorította a katonát, tudván, hogy az nem sokára megint elutazik, ráadásul ilyen veszélyes küldetésre. Görcsösen rázkódott a válla, ahogy visszafojtva zokogott – ezúttal elsiratott mindent: tiltott szerelmét, saját bűntudatát, Lorette ellenséges viselkedését, a háziőrizetet, Lillimee eltűnését, és eljegyzését Denese herce...

– Luke! – nézett fel hirtelen. – Ha már úgyis találkozni fogsz Lillimeevel, átadnál neki négyszemközt egy üzenetet?

…...................................

Lillimee megszemlélte magát a tükörben: ismét kifogástalanul nézett ki. A hosszú ázás a fürdőben, az illóolajok és krémek rendbe hozták a bőrét, haját. Mintha csak álmodta volna a szúnyogcsípéseket, a tűző napot. Haja is lágyan omlott alá – Rosinne lelkesen és óvatosan fésülte, míg csak minden gubancot ki nem bogozott. Koszos úti ruháját lecserélhette fényűző, előkelő holmira, amely már kikészítve várt rá szobájában – még a színe is épp az a halványkék árnyalat volt, amit úgy szeretett viselni.
Meg kellett hagynia, egyre inkább abba a hangulatba ringatta minden, mintha ő egy nagyra becsült vendég lenne itt. Leszámítva, hogy néhány katona kísérte egyik helyiségből a másikba, majd őrt álltak kint, akárhol tartózkodott, semmi nem éreztette vele fogoly voltát.
– Jelenthetem uramnak, hogy készen áll a vacsorára? – kérdezte Rosinne, miután megvárta, hogy a királylány kigyönyörködje magát.
– Hát... azt hiszem, igen. Nincs más hátra... – egyezett bele kicsit feszengve Lillimee.
– Ne féljen, hercegnő! – bátorította mosolyogva a szobalánya. – Biztosíthatom, hogy a gróf úr barátságosan fogja fenségedet fogadni.
Az nem válaszolt, csak elgondolkodva nézett farkasszemet tükörképével.
Ismét teljes udvari pompában állok... Pedig hogy vágytam levetni! De alig került rá sor, visszakívántam a kényelmet. Fogalmam sem volt, mire vágyom valójában. És igazából még most sem tudom. Azt hiszem, ahhoz, hogy az ember ezt tisztán lássa szíve valódi szólítását, el kell távolodnia kissé addigi életétől... Ha nem lenne ez egy komoly dolog, még akár fölöttébb humorosnak is tartanám, hogy az elrablásom végső soron jót tett velem bizonyos szempontból: felnyitotta a szememet.
Eddig nem is éltem. Csak most kezdtem el: épp csak kibújtam a tojásból. De vajon milyen élet vár rám? Nem sokára kiderül, milyen sorsot szántak itt nekem. Remélem, lesz lelkierőm fogadni a hírt, akármi is legyen az.
 

Rosinne csöndben várta, hogy a királylány valóban döntésre jusson. Az hosszú hallgatás után végre odafordult hozzá; látszott rajta, hogy arcára határozott elszántság ült ki.
– Vezess a grófhoz, kérlek!
Mikor lesz szabad egy kira'lyla'ny - 7. fejezet
Első fejezet: bluedove415.deviantart.com/art…

Lillimee, a legfiatalabb királylány elvágyódik fényűző életéből – ezidáig megszokott a történet, de a cselekmény később számos fordulatot vesz, több mindenki nem az, aminek látszik, és a kis királylánynak váratlan kalandokon kell keresztülmennie, meg kell tapasztalnia veszélyeket, varázslást, árulást, szerelmet, míg lassan megtalálja a neki való utat, ami minden, csak nem megszokott; és ebben a folyamatban nem csak ő változik meg.


Ez a történet már évek óta formálódik a fejemben, és már a végéig megterveztem a cselekményt szinte minden részletben. 
A Merengőre is posztolom, ugyanezzel a címmel; ide azért tettem fel, mert szeretnék majd illusztrációkat is készíteni a történethez, elsősorban a szereplőkről, rajzokat viszont ott nem tudok megosztani.

Nagyon érdekel minden hozzászólás, vélemény, hogy pl. melyik karakter szimpatikus vagy nem, és miért, illetve bármi, amit érdemesnek tartotok visszajelezni. :) (Smile)

Köszönöm annak, aki olvassa!
Loading...
Az erdő számára ez ugyanolyan nap volt, mint a többi. A út menti bokrok levelei közönyösen rebbentek arrébb a lovak patáitól, hogy aztán újra elfoglalják eredeti helyüket. Ők voltak otthon – a lovasok csak átutazók.
A felkavart por hamarosan leülepedett, és csupán hátramaradt patkónyomok árulkodtak az utasok ittjártáról.

Katonnak és csapatának nem kellett többé mellékösvényeken haladnia – most már hazai földön voltak: Mollochban.
A vár még pár órányira járásra volt, de a hazatérés feletti öröm érezhetően oldottabbá tette őket, testtartásuk lazábbra változott, és arcukon nem uralkodott a feszült figyelem.
Zeko rá is zendített vidáman egy nótára, amitől vezére nemtetszően csóválta a fejét, Lillimee pedig elpirult, és legszívesebben befogta volna a fülét – a dalban pajzán szavak is szerepeltek.
– Fegyelmezd a nyelved! – szólt rá Katon az íjászra.
Az még azért elénekelt egy-két strófát, mielőtt abbahagyta.
– Megint olyan ünneprontó vagy! Miért ne érezhetném jól magam? Ennyi mulatás igazán rámfér a sok fáradozás után!
– Majd mulaszhatsz otthon, a többi magadfajtával! De most még fékezd magad, hölgy is van a jelenlétünkben!
– Ó te jó ég, most talán ezzel megrontottam?! – pimaszkodott a nyúlánk férfi, de mikor tekintete találkozott vezérével, látta: az villámot szórt; hát elhallgatott végre, és csak magában dohogott az út végéig.

Lillimee még mindig zavarban volt. Egyrészt a szemérmetlen szavak is felkavarták, de annyira nem volt meglepődve, hogy a mollochi katona nem tiszteli őt – hisz végeredményben ő jelenleg csak egy túsz.
Viszont a jelenet emlékeket is felszakított kábult elméjéből.
Vajon a mi katonáink is így viselkednek egymás között? Na és vajon Loreen előtt?... Loreen... Vajon mi van veled?
Most először támadt fel benne újra erőteljesen a szorongás reggeli ébredése óta. Ezidáig a fáradtság és a vágy a puha ágy iránt elnyomott benne minden komoly gondolatot. Mollochra úgy tekintett, mint egy fogadóra, ahol megszállhat az elcsigázott utazó. Éjszaka már úgy aludt, mint akit letaglóztak, arra sem emlékezett, hogy álmodott volna. Megint rögtönzött sátorban szálltak meg, vele középen, körben meg az őreivel – de már valahogy ezt is egykedvűbben vette tudomásul. Eszébe ötlött a mondás, hogy elvileg mindent meg lehet szokni, a rosszat is. Meglepődve ismerte el, hogy az ilyen szokatlan és kényelmetlen utazásba is nagyjából bele tudott rázódni pár nap alatt.
Ezért is történhetett, hogy úgy érezte: eddigi élete mintha egy másik világba tartozott volna, messze tűnt előle. Az új élete pedig még bizonytalan, ködbe vesző. Egyedül a jelen pillanat az adott, a biztos: hogy ők öten poroszkálnak egy általa sose látott vár felé, ahol ő lecsutakolhatja magáról a koszt és kényelmes ágyban pihenhet. Másfajta jövőbe nem akart belegondolni – ahogy a múltba sem.
De Loreen képe már felderengett, és vele együtt minden, amit felejteni akart.
Egyetlen dolog vigasztalta: hogy sejtette, e percben nővére is rá gondolhat. Most, hogy annyira messzire került otthonától, és így eltávolodva tudott visszanézni hátrahagyott életére, családjára – most látta csak igazán tisztán, ki állt egyedül hozzá közel mindig is. Ez a láthatatlan kötelék pedig átnyúlt hozzá messzi tájakon keresztül is, és némi erőt adott neki.

…...................................

Lillimee tévedett – még ha Loreennek valóban nagyon gyakran forogtak is körülötte a gondolatai, és szívén viselte sorsát, ekkor mégsem őrá gondolt, hanem hogy a szülei bármelyik pillanatban betoppanhatnak. És rettegett.
Még mindig a szobájában volt egyfajta házi őrizet alatt; Lorette már annyira nem bízott benne, hogy még a reggelit is a hálójába küldette, ott kellett elfogyasztania.
Érthető hát, mennyire meglepődött, mikor egyszer csak pár kurta koppanás után az ajtaján maga a testvére nyitott be hozzá.
Loreen arca felderült egy pillanatra – ám amint tekintetük összetalálkozott, rájött, hogy továbbra sem számíthat békülésre.
– Öltözzél! – vetette oda neki Lorette. – Szüleink már feltűntek a látóhatáron.
– Hát én is menjek? – pislákolt fel húgában némi öröm.
A legidősebb lány a szemét forgatta.
– Már hogyne jönnél?! Szerinted mivel magyarázom meg, ha nem járulsz elébük, hanem őrizetben vagy? Mondtam már, nem akarom fájdítani a szívüket azzal, hogy eléjük tárjam az egész árulásodat!
Loreent egyszerre járta át a szégyen – ám a megkönnyebbülés is. Akkor nővére ezek szerint tényleg betartja a szavát. Hogyan is kételkedhetett benne: eddig is mindig ilyen szavahihetőnek ismerte.
– Azért arra továbbra is gondom lesz, hogy elhintsem apánk előtt: túl sokat járkálsz a kaszárnya felé! Ennek a buta szokásnak abba kell maradnia! Minden bajt az okozott, hogy olyan barátságba keveredtél a katonáinkkal! Istenem, ha belegondolok, milyen szégyentelenül illegethetted ott magad!
Ez ütött. Loreen tiltakozva akart felkiáltani, de a sértés, összeadódva minden eddigi szenvedésével, akkora volt, hogy belenémult.
Lorette betette maga után az ajtót. A középső királylány elmorzsolta könnyeit, és a szekrényéhez lépett. Percekig csak állt előtte, úgy bámulva ruháira, mint aki először látja őket.
Majd elővette az egyik legdísztelenebb darabot, és nekifogott, hogy kifesse arcát.
Ezúttal alig kent magára valamit – éppen csak annyit, hogy lehetőleg elfedje árulkodóan kivörösödött szemét és halálsápadt arcát.

…...................................

Roppant kapu terebélyesedett előttük a masszív kőfalban – Lillimee ámultan mérte fel, mekkora várhoz érkeztek. Nem gondolta, hogy egy egyszerű grófnak ekkora erődítménye lehet.
Ha ennyire gazdag, ugyan mi szüksége volt elraboltatni engem?
Rájött, hogy egyébként semmit nem tud Molloch uráról... Egyedül a neve csengett ismerősen. Korábban soha nem érdeklődött államügyek és politika iránt, hát elengedett a füle mellett minden ilyen beszédet és hírt. Most így utólag bánta nagyon. Talán kicsivel tisztábban láthatna már most, ha tudná, annak milyen a hatalmi pozíciója.
Megint feltámadt benne a bizonytalan szorongás, és borzongva nézte, hogyan tárul ki előttük recsegve a bejárat. A lovak előreléptek, és a lány tehetetlenül élte át, miként kebelezi őt be az idegen uradalom.
A szemét is lehunyta pár pillanatra, mint aki csak eltűri a személyét ért sérelmet, de nem akar közreműködni benne.

Annál meglepettebben nyitotta ki pár pillanattal később, mikor egy kórus harsant fel:
– Isten hozta nálunk, Lillimee hercegnő!
Az elébük sorakozott katonák között szolgák hada állt sorfalat, és hajoltak előtte földig.
Egyáltalán nem így képzelte a megérkezést, azt hitte, jobban éreztetik majd vele rab voltát. Most pedig nagyra becsült vendégnek kijáró tisztelettel szembesült.
Ez pedig csak fokozódott; az inasok óvatosan lesegítették a nyeregből, majd a cselédek közül kivált egy leány, és mosolyogva elébe ment.
– Szolgálatára, hercegnő! Rosinne vagyok, a fenségedhez kirendelt komorna. Rendelkezzen velem! – hajolt meg mélyen.
A királylány nem tudta nem ámultan megszemlélni ezt a szolgálót. Ilyen tűzvörös, rakoncátlan hajat még sosem látott. A szeplős arc is úgy tűnt, mint ami izzik – mintha valami belső láng fűtené; és mindezek mellett egy lemoshatatlan mosoly játszott folyton Rosinne szája sarkában, mint aki állandóan csínyen töri a fejét.
Mint valami tűzmanó! – ez volt Lillimee első gondolata, és felderült tőle. Kedvesen biccentett felé.
A szobalány is lopva megszemlélte új úrnőjét.
Milyen törékeny! És bár por lepi, a kezén látom, hogy mennyire finom a bőre! A haja is biztos, mint a selyem! Olyan, mint egy baba! De szívesen megfésülném és felöltöztetném!
És szinte szentségtörésnek érezte, hogy egy ilyen tüneményt bármi be mert piszkolni.
Ugyanakkor kicsit furcsállta is, hogy a királylány miért nem hintón érkezett, díszes ruhában, de valami romantikus okot sejtett emögött.
Talán titokban kellett megszöknie otthonról! Lehet, hogy olyan férfihoz akarták adni, akit nem szívlel, és az éj leple alatt osont ki, hogy máshol leljen menedéket? Micsoda titok lappanghat itt!
Alig várta, hogy kettesben maradjanak.
A hercegnő nem vette észre a kíváncsi pillantásokat, a várat tanulmányozta.
Amennyit látott, azt is impozánsnak találta: a falak mindenhol jó állapotban voltak, ahogy a hatalmas, vastag gerendákból készült fakapu is, és a talaj kockakövezése sem kopott még el. Vagy nagyon új volt az épület, vagy nagyon gondot viseltek rá – esetleg mindkettő.
Úgy látta, maga az uradalom nem túl nagy, de a grófnak attól még jelentős lehet vagyona, hogy így fenn tud tartani egy ekkora udvart.
Nem volt alkalma tovább tűnődni – hirtelen egy gyaloghintó bukkant fel nyolc szolga vállán, és megállt előtte.
– Kérem, fenség, foglaljon helyet, hogy kényelmesen elszállíthassuk lakosztályába.
Kényelem! Igen, az már rám fér!
Mégis habozott, és aggódva nézett végig megviselt, koszos ruháján. Nem szívesen szállt be a finom borítású ülésre, de mindenki csak rá várt, hát nem szabódott többet.

Ahogy az ajtó rácsukódott, ő elhúzta a függönyt, és sóhajtva hátradőlt.
Végre egyedül lehetett – egyedül, három nap után. Sosem volt ilyen szorosan és hosszú időre összezárva senkivel, mint azzal a négy katonával az elmúlt napokban. Minden percben ott voltak mellette, testközelben – mégsem tud róluk jóformán semmit. És ezt rendkívül természetellenesnek tartotta.
Mégis: ahogy előbb gondtalan élete is, most az ideút viszontagságai is hirtelen messzire távolodtak tőle – megint csak a jelen létezett: az, hogy ő ott himbálózott egy kis fülkében a szolgák vállán, a világtól elbújva, és csak sodródott...
Igen, mindig csak sodródtam... Hoztam én valaha fontos döntést bármiről is? Illetve... Adódott egyáltalán valaha az életemben bármi fontos momentum? Nem... Be kell látnom, hogy idáig semmi jelentős nem történt velem. Viszont azt is be kell látnom, hogy a nagy változások sem feltétlenül szerencsések. Vajon most merre visz ez az út? És vajon... lesz alkalmam beleszólni?

…...................................

Loreen érezte, hogy szédül. Az elmúlt napok kialvatlansága, étvágytalansága és persze izgalma végérvényesen kimerítette. A félelemről nem is beszélve, hogy nem sokára szembe kell néznie apja haragjával. Még ha az Lorette hallgatása jóvoltából nem is neki lenne címezve, aggódott, hogy nem derül-e ki mégis valahogy az ő szerepe.
Nővérével az egyik díszesebb fogadóteremben várták szüleik megérkeztét, szerencsére legalább addig ülhetett, amíg azok be nem lépnek. Az ország címerét ábrázoló szőttesekkel díszített hall közepén egy hatalmas, diófából készült asztal terült el, körülötte ugyanabból az anyagból faragott székek, aranybarna huzattal. A székek közül öt darab trón formájú volt: a középső természetesen Lucius királyé; jobbján anyjuk foglalt helyet, bal szélen a két idősebb lány, és jobb szélen... Loreen összeszorult szívvel pillantgatott néha az üresen árválkodó ülésre, ahol máskor Lillimeet láthatta volna.
Lorette vele ellentétben nem ült – türelmetlenül járkált fel és alá, rá se pillantva, és időnként idegesen megtapogatta a zsebét.

Mindketten összerezzentek, mikor kicsapódott az ajtó, és egy szolgáló kihúzott derékkal, nagy hangon jelentette be:
– Lucius király és Peónia királynő!
Loreen remegve állt fel, lábai nehezen tartották meg. Félkézzel megkapaszkodott az asztal szélébe, és reménykedett, hogy nem lesz túl feltűnő.
Elsőként apjuk profilját pillantotta meg, ahogy az mindenkit megelőzve belépett. Loreen még sosem figyelte meg őt ennyire, talán mert mivel akik mellett felnövünk, azoknak a jelenlétét érezzük a leginkább magától értetődőnek, és sosem tekintünk rájuk úgy, mintha akkor látnánk őket először.
Ám a középső királylány most egy idegen szemével nézte meg figyelmesen a szüleit.
A király tiszteletet parancsoló jelenség volt: dús, fekete szakálla, busa szemöldöke és szigorú , szürke pillantása sokakat meghátrálásra kényszerített volna. Még az sem gyengített ezen a benyomáson, hogy az átlagosnál valamivel alacsonyabb termetű férfi volt. Ügyelt rá, hogy mindig egyenes legyen a tartása, és határozottak a mozdulatai. Léptei is döngtek a padlón. Egyszóval: minden megnyilvánulása parancsolónak hatott.
Lányai egyáltalán nem ütöttek rá külsőleg, sokkal inkább anyjukra hasonlítottak: neki volt olyan lágyan omló, aranyosan barna haja és lágyabb vonásai. Ő sem nőtt magasra – a király nem is lett volna hajlandó olyan nőt elvenni, aki tekintélyét csorbította volna azzal, hogy föléje terebélyesedik –, ám őróla is el lehetett mondani, hogy fejedelmi megjelenésű volt: kimérten, megfontoltan lépkedett, és valami belső, nyugodt tartás sütött belőle. Arca szinte soha nem árult el érzelmet, még családja felé sem. Zöld szeme hűvösen, mégis igézően sütött – ezt a zöld szemet két idősebb lánya is örökölte, ám anyjukkal ellentétben az ő tekintetükben gyakran csillantak meg érzelmek.

A két uralkodó megállt a leányok előtt; azok egymás után pukedliztek, és kezet csókoltak a szüleiknek. Lucius király intett a szolgáknak, hogy távozzanak – most bizalmas dolgokat kellett megbeszélniük, egymás között.
Mostanra némileg lehiggadt; még Madpigben vendégeskedett, mikor megkapta a hírt, és akkor azt hitte: megüti a guta. Még az udvari füvesembert is kihívták hozzá. Amint kicsit erőre kapott, csomagoltatott, és lóra kapott az egész szolgaseregével. És míg hajtotta a szerencsétlen paripákat, mintha az élete múlna rajta, százszor is átkozódott: nem elég, hogy ez történt a legkisebb lányával, de pont most?!
Viszont a két napi erőltetett menet sikeresen lohasztott valamennyit a forrongó dühéből, így tisztább, higgadtabb fejjel tudott már a megoldáson gondolkozni.

– Lorette – fordult idősebb lányához – köszönöm, hogy intézkedtél, amennyire lehetett abban a pillanatban. Majd a részleteket később hallani akarom, hogyan folyt a keresés, és természetesen fel kell deríteni, mely katonák mulasztásából történhetett a szerencsétlen eset.
Loreen már nyikkant volna, de nővére nézése elhallgattatta.
– Apám – lépett előre Lorette. – Azt hiszem, ez minden egyéb megbeszélnivalónál előbbre való. Ebben valószínűleg minden fontos kérdésre választ kapunk. – Zsebéből kivett egy papírdarabot, és a királynak nyújtotta.
– Mi ez? – kérdezte az csodálkozva.
– Egy levél Molloch grófjától. Még délelőtt érkezett egy postagalambbal.
Loreen döbbenten nézett nővérére. Hát ennyire nem avatja be most már semmibe? Mindent csak utólag fog megtudni, véletlenül, ha éppen ott van?
Lucius türelmetlenül törte fel a pecsétet, és szeme cikázva rótta a sorokat. A többiek lélegzetvisszafojtva várták, mi derül ki belőle.

A király arcára a harag mellé új érzelem ült ki – a gúny. Megvetően röhintett egyet, és összecsukta a levelet.
– Mi a hír, apám? Mit akar a gróf? – mondta ki a mindannyiukat foglalkoztató kérdést Lorette.
– Semmi olyat, amit nem tudnék megadni – hangzott a megnyugtató válasz.
– És... meg is adod?
– Nem szívesen, de nem nagy áldozat. Ha neki ez a fontos... Mindössze beletelhet két-három hétbe, amíg ezt teljesíteni tudom. Mindjárt fogalmazok is egy levelet neki a feltételeimmel.
Loreen szívéről óriási kő gördült le. Milyen szerencse, hogy nem kért semmi teljesíthetetlent Molloch ura! Apja milyen könnyen beleegyezett! Két-három hét, és Lillimee újra itthon lehet velük! Micsoda megkönnyebbülés! Jól megölelgeti, bocsánatát kéri, és elfelejtik ezt az egész incidenst! Aztán békében élnek majd tovább, mintha mi sem történt volna!
– Aminek viszont nem örülök, hogy így el kell halasztanunk az esküvőt... – mormogta bosszankodva Lucius király.
– Milyen esküvőt?! – kapta fel a fejét egyszerre a két lány.
– Ó, igaz is, el is felejtettem ebben a nagy kavarodásban! Leányaim! Örvendetes hírem van még ebben a zűrzavaros időben is: Lillimee kezét megkérte Denese herceg! Királyi lakodalmat fogunk tartani – mindössze nem két héten belül, ahogy ő akarta, hanem akkor kicsivel később!
– Denese herceg?!... – ismételte kábultan Loreen. – De hát... Lillimee ki nem állhatja azt a fiút! Fél tőle! – tört ki belőle a tiltakozás.
A király arca megrándult, az eddigi elégedettség egy pillanat alatt átadta a helyet az ingerültségnek.
– Ostobaság! Denese herceg rajong érte, jól fog vele bánni! Kifejezetten ő kérte, hogy hármótok közül őt szánjuk neki!
Loreen egy pillanatra megborzongott a gondolatra, hogy akár őt is fenyegethette volna ez a sors.
Tudta, hogy számítaniuk kell érdekházasságra életük során, és hogy a saját szülei frigye is egykor érdekből köttetett – de akkor is: az ő kicsi, naiv, törékeny húga és Denese?
– Lillimee még annyira fiatal! – ellenkezett továbbra is.
– Nem kislány már! Majd felnő a feladathoz! Úgyis itt az ideje, hogy benőjön a feje lágya! – vágott vissza az apja. – Fejezd be a vitatkozást, nem tűrök több ellenvetést! – szólt rá szigorúan.
Loreent összeroppantotta a tehetetlen keserűség. Azért szabadítsák ki a lányt Mollochból, hogy aztán egy sokkal nagyobb és véglegesebb béklyóba kerüljön?!
– Legalább értesítsük akkor őt erről a hírről, hadd legyen egy kis ideje hozzászokni... – kérte elhaló hangon. – Ha már úgyis küldesz üzenetet...
– Mik jutnak eszedbe! – dörrent rá Lucius, most már valóban mérgesen. – Senkire nem tartozik ez a hír, csak ránk, és Madpig udvarára! Akármit írnék neki oda címezve, semmi nem garantálja, hogy nem kerül illetéktelen kezekbe! Azon kívül meg: nem látom semmi értelmét ennek. Majd megtudja Lillimee, ha hazakerült.
– Bocsáss meg Loreennek, apánk – lépett közbe Lorette, elébe vágva minden további viszálynak. – Nagyon megviselte húgunk eltűnése, ezért ilyen zaklatott.
A király megköszörülte a torkát, és bólintott.
– Igazat beszélsz, leányom. Mindannyiunkat megtörte kissé ez az szerencsétlenség. Legjobb lesz, ha ti most lepihentek. Most már itthon vagyok, és intézkedek. Tüstént meg is fogalmazom a válaszom a grófnak. Nyugodjatok meg, eztán minden rendben lesz.
Nem! Semmi sincs rendben! – Loreen legszívesebben sikított volna. – Bár megfogadtam magamnak is, hogy nem intézkedek többé a háttérből, de most... Beszélnem kell Luke-kal!
Mikor lesz szabad egy kira'lyla'ny - 6. fejezet
Első fejezet: bluedove415.deviantart.com/art…

Lillimee, a legfiatalabb királylány elvágyódik fényűző életéből – ezidáig megszokott a történet, de a cselekmény később számos fordulatot vesz, több mindenki nem az, aminek látszik, és a kis királylánynak váratlan kalandokon kell keresztülmennie, meg kell tapasztalnia veszélyeket, varázslást, árulást, szerelmet, míg lassan megtalálja a neki való utat, ami minden, csak nem megszokott; és ebben a folyamatban nem csak ő változik meg.


Ez a történet már évek óta formálódik a fejemben, és már a végéig megterveztem a cselekményt szinte minden részletben. 
A Merengőre is posztolom, ugyanezzel a címmel; ide azért tettem fel, mert szeretnék majd illusztrációkat is készíteni a történethez, elsősorban a szereplőkről, rajzokat viszont ott nem tudok megosztani.

Nagyon érdekel minden hozzászólás, vélemény, hogy pl. melyik karakter szimpatikus vagy nem, és miért, illetve bármi, amit érdemesnek tartotok visszajelezni. :) (Smile)

Köszönöm annak, aki olvassa!
Loading...
Lillimee visszakívánta a kis faházikót... Aznap úgy esteledett rájuk, hogy nem akadt a közelben egyetlen menedék kunyhó sem. A katonák hevenyészett sátrat húztak fel a fák közé, és hogy bizton tudják őt őrizni, négyfelől közrefogták a fekhelyét.
Életében nem érzett még férfitestet magához ilyen közel – nem hogy négyet, de még egyet sem. És most minden irányban karnyújtásnyira ott szuszog körülötte egy-egy piszkos, borostás, durva test...
Gondolatban próbálta valahová messzire repíteni magát, mint ahogy otthon a kastélyban mindig tette, ha unta vagy kényelmetlenül érezte magát valamilyen helyzetben. De most ez nem működött – ahhoz túlzottan képtelen volt ez a körülmény, amibe csöppent. Ilyet még ő maga sem tudott volna kitalálni.
Annyira elképzelhetetlennek érezte ezt a helyzetet, hogy még az is megfordult a fejében: csak álmodik. És ettől nevetni támadt kedve.

A fáradtság miatt sem tudott józanul gondolkozni.
Már több mint egy napot lóháton töltött, fájt a lába és a dereka; szétcsípték a rovarok, izzadt bőrére újabb porréteg rakódott. A folyóvíz némileg enyhítette panaszait, de csak átmenetileg. Viszont így estére már a kimerültség miatt egykedvűvé vált a megpróbáltatásaival szemben – csak aludni vágyott, ám ez a szokatlan helyzet még éberen tartotta.
Csak hevert a sötétben tágra nyílt szemmel, a sátor résein keresztül szemlélte a csillagos eget, és hallgatta a szundító katonák horkolását. Egyedül Bartolomeo alakja magasodott ki közülük, aki éppen őrségbe volt beosztva; nekik háttal ülve meredt az éjszakába.

Őt is csak álmodom... Az lehetetlen, hogy ez mind megtörtént... Vajon mikor szunnyadtam el? Elmentünk mi egyáltalán kirándulni, vagy már azt is csak én képzeltem? Vagy elmentünk, én pedig elaludtam az erdei tisztáson, és mindjárt felébreszt Bartolomeo, hogy induljunk haza? Loreen... Úgy szeretnélek látni... Hadd ébredjek fel...

…...................................

Loreen is nyitott szemmel feküdt ágyában, és húgára gondolt. Vajon megérkezett már Mollochba? Hogy bánnak vele? Eszik rendesen? Nagyon megrémült vajon? Vajon... haragszik rá?...
Lillimee... Úgy szeretnélek látni... Bár csak álmodnám az egészet!

Álmában látta. Lillimee kicsi volt megint: olyan kicsi, totyogós, mint pár éves korában. Csak bámult rá nagy gesztenyebarna szemeivel, ártatlanul, barátságosan, mint mindig. Loreen védelmezőn kapta ölébe, és boldogan megszorongatta. Ám ahogy a következő pillanatban letekintett, rá kellett döbbennie, hogy a levegőt öleli – Lillimee a távolban állt, és ismeretlen emberek kézen fogva vezették el. Loreen futni próbált – de lába nem vitte. Talpa alatt megnyílt a föld, és ő belezuhant egy verembe. Egy darabig rémülten tapogatózott a vaksötétben, mikor némi fény gyúlt, és egy halvány lángnál megpillantott egy kivehetetlen alakot.
Csak nem a Sötét Remete?
A gondolattól úgy megrettent, hogy felébredt.
Míg várta, hogy vadul kalapáló szíve megnyugodjon, ismét tépelődött.
Talán mégis el kéne mennem ehhez a különc varázslóhoz?... De a szüleink nem sokára hazaérnek. Először megvárom, mit dönt apám...

…...................................

Végre! Felébredtem! Tudtam, hogy ez nem lehet valóság! Itthon vagyok, megkeresem Loreent, látnom kell! Megölelgetem, hogy megnyugodjak egy ilyen rossz álom után!
Ez az ő ajtaja. De mi ez? Miért nem nézel rám?! Itt vagyok, nem látsz? Előtted állok, és hozzád beszélek! De... hogy lehet?... Fognám a kezed, de csak a semmit markolom! Ujjaim átcsúsznak mindenen, mintha csak füstből lennének... Mivé lettem?!
Átesek a padlón is, már az sem tart meg... Csak hullok alá a sötétségbe, mint a pihe... Testem tehetetlenül lebeg alá végtelennek tűnő percekig.
Végre talajt ér a lábam – megállapodok. Ez hát a nekem szánt hely a világban, ahol létezhetek? Alig pislákol itt valami fény. Csak nem a pokolban vagyok?!
De most látom, a halvány fénykör szélén ül valaki... Mintha már láttam volna...
Megint... ugyanaz az érzés, mint a tisztáson, a fűzfa alatt – mintha régóta ismerném, és megbízhatok benne! Épp csak alig veszem ki sötét haját és köpenyét, arcát most sem látom, de tudom, hogy ő az!
Végre! Talán ő választ tud adni a rengeteg kérdésemre!
Miért nem mozdul a lábam? Miért nem jön ki hang a torkomon?! Megint nem vagyok ura a testemnek... Hát csak szemlélni tudom – hátha ezáltal is fényt deríthetek némi titokra...
Fény... Milyen különös... Nem is látok gyertyát! Mi ez?! Te jó ég! A láng... a tenyerében ég!


Rémülten, vadul dobogó szívvel riadt fel; kicsit még fel is ült fekhelyén ijedtében.
Katon szeme rebbent felé ugrásra készen – éppen ő őrködött. Mikor viszont látta, hogy foglyuk csak rosszat álmodott, ismét a vadont kezdte kémlelni.
Lillimee megpróbált visszaaludni.
Ki ez az alak? Miért álmodok vele már másodszor?

…...................................

– Látom, végre eszel valamit – jegyezte meg hűvösen Lorette.
Loreen az étkező asztalnál ült karikás szemekkel, és próbált legyűrni egy kis gyümölcsöt. Felkapta a fejét – hát nővére mégis szóba áll vele? Ezt veheti a békülés jelének?
Az mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Nem akarlak tovább büntetni, látom, bünteted te eléggé magadat... Amúgy is tájékoztatni akartalak a fejleményekről...
– Miért, vannak jó hírek? – vidult fel fel a testvére. – Megtalálták Lilimeet?
– Nem mondtam, hogy jók a hírek. Nem, nem találtuk nyomát...
Hát persze, hiszen túl későn indultak utána... Mit is vártam!
– Annyit akartam csupán elmondani, hogy szüleinket sikerült értesíteni, és lóhalálában hazaindultak még tegnap. Holnapra itthon lesznek... aztán majd meglátjuk, mi lesz! Én mindenesetre nyugodtabb leszek, ha apám átveszi az irányítást a kutatás felett.
Apánk! Te jó ég, mit fog szólni?! Még így is, hogy Lorette – elvileg – nem árul be neki... Tajtékozni fog! De a kutatás...
– De hiszen nem kell kutatni! – kapta fel a fejét Loreen. – Lillimeet Molloch grófja raboltatta el!
Nővére egy pillanatig úgy bámult rá, mint akinek nem épelméjű emberrel van dolga.
– Te még nem ébredtél fel, hogy ennyire össze-vissza beszélsz? – szólt rá fáradtan. – Menj inkább aludni, mert megbetegszel, és azzal is csak tovább fájdítanád szegény szüleink szívét...
– De nem, komolyan mondom! – erősködött a húga. – Hívd vissza a katonákat a céltalan keresgélésből!
– Rendben... Akkor mégis elmondanád, honnan tudod mindezt? Talán egy kismadár csiripelte? Netán megálmodtad?
Loreen hirtelen megrémült – most be kell vallania, hogy ő, egy nagy királyság utódaként szégyenszemre titokban szövetkezett egy alvilági személlyel, hogy a hibáját próbálja jóvátenni... De nem volt visszaút – el kellett mondania testvérének, hogy az higgyen neki.

Lorette elképedve hallgatta végig. Majd tenyerébe temette arcát, és úgy motyogta, nem is nézve húgára.
– Tegyük fel, hogy elhiszem neked ezt, amit most elmondtál... De akkor ez azt jelenti, hogy még ostobább vagy, mint hittem, és nem szabad egyedül hagyni téged... Képes voltál idehívni a várba egy orgyilkost?! Meg sem fordult a fejedben, hogy elvágja a torkod? Hogy kirabol?
– Z nem olyan! – csattant fel sértetten Loreen, és könnyek gyűltek a szemében. Miért van az, hogy ő mindig csak jót akar, és rosszul sül el?!
– Szóval még véded is! Csak nem össze is barátkoztatok? De mindegy is... Lényeg, hogy nem történt baj... Óriási szerencse! De mi van, ha ez a te kémkedő, besúgó barátod szépen fogja magát, és még több pénzért besúgja a mollochi grófnak, hogy te meg utána kémkedsz? Vagy valamelyik ellenségünknek, hogy milyen baj esett meg az udvarunkban, és most támadjanak, mert a katonák egy részét kivontuk a védelemből, hogy az erdőt fésüljék át? Te komolyan nem gondolkozol?! – kérdezte végleg elcsüggedten. – Mi szükség volt egy ilyen alja népet felbérelni?! Miért nem lehetett a saját őreinket kiküldeni? Ó... de tudom, miért... – csapott a homlokára. – Féltél, hogy kiderül a kis csínyed, hogy te szervezted meg Lillimee kis kirándulását, és megpróbáltad titokban rendbe tenni a dolgot, még mielőtt kiderül... Jól gondolom?
Loreen egy szót sem tudott kinyögni. Úgy érezte, mintha pellengérre téve, lecsupaszítva kéne állnia, szégyenszemre száz és száz izzó szempár előtt...
Halkan sírni kezdett.

…...................................

Lillimee könnyekkel a szemében ébredt. Nem értette – nem tudott visszaemlékezni, hogy mit álmodhatott hajnaltájt, ami megríkathatta. Csak arra az álomra emlékezett, amiben Loreent látta, majd azt a rejtélyes, sötét alakot, akinek a tenyerében...
Összeborzongott.
Másnap megérkeznek Mollochba... Vajon mi vár rá?...
Már nem félt – az elmúlt napokban annyit tépelődött és rágódott, hogy belefáradt. Most már csak megviselt egykedvűséget érzett. Még valahol várta is, hogy megérkezzenek: mindennél jobban szeretett volna megfürödni, és fáradt tagjait hosszan áztatni! És kényelmes ágyban aludni, pehelypárnák között!
És még én vágytam egyszerű életre! Falusi házba! Hogy majd magamnak termelem a zöldséget, és szövök-fonok!
Nevetnie kellett magán.
Ha valaha hazajutok, megbecsülöm a jó dolgom, az biztos! Szegény családommal is milyen szeretetlen és hálátlan voltam... De szeretném a bocsánatukat kérni! Remélem, lesz még rá lehetőségem!
Bár szedelőzködnénk már! Ébredjetek, katonák! Siessünk Mollochba!


…...................................

Roderick meg volt elégedve az előkészületekkel. Kiválasztotta, melyik lesz a királylány lakosztálya, ellenőrizte a lány számára előre megrendelt ruhákat, és utasításokat adott a szakácsoknak.
Kedvtelve szemrevételezte utasításai végrehajtását, majd odaszólt az egyik szolgálónak.
– Hívják ide Rosinne-t!
Alig valamivel később lelkesen elé rebbent egy fiatal lány – pirospozsgás arcát számtalan szeplő tarkította, és göndör, vöröses haját alig tudta megzabolázni a szalag, amellyel összekötötte. Sütött belőle a szertelen életkedv.
Ugyanakkor próbált komolyságot parancsolni magára – szolgálatkészen kulcsolta össze kezét makulátlanul fehér köténye előtt, és meghajolt:
– Szólított, nagyságos uram! Parancsoljon velem!
– Biztosan hallottad a hírt te is, hogy milyen vendég érkezik – kezdte a gróf.
– Hogyne, uram! – pirult el a szolgálólány. – Egy igazi hercegnő!
– Így van. És én azt szeretném, hogy te legyél a szobalánya, amíg itt tartózkodik nálunk.
A lány alig mert hinni a fülének. Hogy ilyen megtiszteltetés érje! Még csak három hónapja szolgál a várban, és már így előléptetik, még ha csak ideiglenesen is!
– Igenis, nagyságos úr! Megtisztel vele! Mindent el fogok követni, hogy méltó legyek a feladatra! – hadarta el boldogan, majd ismét meghajolt, és elviharzott.
Egyenesen a kápolnába tartott. Ahogy benyitott, már az ajtóból kiabált, hogy csak zengett a hangja a márványos falak között.
– Taddy, képzeld el, mi történt velem az előbb! Nem fogod elhinni!
Tadeus atya sóhajtott egyet, és kénytelen volt átszólni a rácson.
– Bocsásson meg, gyermekem, meg kell szakítanunk a gyónást, egy perc, és mindjárt jövök.
Lelkifurdalással telve, ugyanakkor őszinte kíváncsisággal lépett ki a gyóntatófülkéből. Húgában mindig túltengett az életöröm, amit hangosan és szelesen juttatott kifejezésre – de most még a szokásosnál is izgatottabbnak tűnt. Hát biztos valami nagyon jó hírt hozhat.
Mosolyogva ment elébe, és kedvesen leültette az egyik padra.
– Mondd gyorsan, húgocskám, mert vár rám egy hívem. Mi tett ilyen boldoggá?

…...................................

A nap kezdett lenyugodni. Ereje egyre gyöngébben sütött át a levelek között.

Lillimee örült, hogy már csak egyet kell aludnia. Bár be kellett vallania magának, lassan már kezdett hozzászokni a nyereg keménységéhez, a fülledt levegő is kevésbé kínozta, a szúnyogokat pedig már meg sem próbálta elhessegetni. Ám ez nem jelentette azt, hogy meg is szerette volna ezt az életmódot. Pusztán csak jobban el tudta viselni az első naphoz képest.
Nem vágyom én többet kirándulni, utazni! Ha csak nem muszáj, ki sem teszem a lábam többet, kizárólag hintóban!

Loreen ugyanekkor kétségek között gyötrődött, és a másnap gondolatától jeges félelem szorította össze a szívét.
Apám és anyám hazajön... Mit fognak vajon szólni? Mit fognak intézkedni? Ki fogják tudni szabadítani Lillimee-t?
Nővére megint nem állt vele szóba azóta – sőt, két őrt állított az ajtajához, hogy ne szökhessen ki és ne keverhessen újabb bajt. Loreennek ez ugyan meg sem fordult a fejében, szégyellte magát így is eléggé ahhoz, hogy az tétlenségre ítélje. Z-vel sem volt már találkozója, a Sötét Remetéhez pedig nem tervezett elmenni.
Mit is gondoltam! Önfejű voltam és nem éreztem az ólálkodó veszély lehetőségét! Ezek után sokkal megfontoltabb leszek, és inkább kikérem Lorette vagy valaki más véleményét, mielőtt bármi kockázatos tettre ragadtatnám magam! Csak ez a rémálom fejeződjön be jól!

Roderick nézte az ablakából a naplementét, és a másnapra gondolt.
Mióta várok erre az alkalomra! Most te táncolsz majd úgy, Lucius király, ahogy én fütyülök!

Bartolomeo leghátul poroszkált a lovon, és arra gondolt, hogy annyi idő után ismét otthon lehet. Nem érzett örömöt – egyedül némi megkönnyebbülést.
Részemről ezzel letudtam az adósságomat, Roderick. Jóvátettem a hibámat.
De legbelül tudta, hogy fog tudni ilyen könnyen megszabadulni a lelkifurdalástól, hanem az elkíséri...


Rosinne-t még mindig belülről fűtötte a boldogság; azt érezte, nem fog tudni aludni.
Kedvtelve nézegette a székre kiterített újabb, szebb, szobalánynak kijáró ruhát, melyet a gróf utasítására bocsátottak rendelkezésére. Frissen vasaltan, illatosan várt rá, mint egy régóta áhított ajándék.
Vajon milyen lesz a hercegnő? Biztosan csodaszép és kifinomult... Ó, ha én is hercegnő lehetnék! Akkor talán lenne esélyem arra, hogy egyszer...
De nem merte folytatni a gondolatot, még abba is belepirult, hogy magában kimondja, ami foglalkoztatta a szívét.

A nap pedig lassan átadta helyét az éjszakának, hogy másnap újra eljöhessen, és új sorsokat szőjön össze  visszavonhatatlanul.
Mikor lesz szabad egy kira'lyla'ny - 5. fejezet
Első fejezet: bluedove415.deviantart.com/art…

Lillimee, a legfiatalabb királylány elvágyódik fényűző életéből – ezidáig megszokott a történet, de a cselekmény később számos fordulatot vesz, több mindenki nem az, aminek látszik, és a kis királylánynak váratlan kalandokon kell keresztülmennie, meg kell tapasztalnia veszélyeket, varázslást, árulást, szerelmet, míg lassan megtalálja a neki való utat, ami minden, csak nem megszokott; és ebben a folyamatban nem csak ő változik meg.


Ez a történet már évek óta formálódik a fejemben, és már a végéig megterveztem a cselekményt szinte minden részletben. 
A Merengőre is posztolom, ugyanezzel a címmel; ide azért tettem fel, mert szeretnék majd illusztrációkat is készíteni a történethez, elsősorban a szereplőkről, rajzokat viszont ott nem tudok megosztani.

Nagyon érdekel minden hozzászólás, vélemény, hogy pl. melyik karakter szimpatikus vagy nem, és miért, illetve bármi, amit érdemesnek tartotok visszajelezni. :) (Smile)

Köszönöm annak, aki olvassa!
Loading...
Lillimee mélyen szundított az ócska lópokróc alatt; összegömbölyödött alakja nem mozdult, csak a tűz vörhenyes fénye táncolt rajta.
Annyira kimerítette az izgalom és az utazás, hogy még szúrós, kényelmetlen fekhelye sem zavarta, hamar elnyomta zaklatott gondolatait az álom jótékony homálya.
Alvás előtt még engedelmesen evett egy kis kenyeret és sajtot, de egyiknek sem érezte az ízét.
Ugyanilyen egykedvűen vette tudomásul, mikor felkérték: pihenjen le a vackon, amit neki tákoltak össze az erdei menedékház sarkában.

A férfiak csöndesen ültek a kandalló melege körül.
Katon a kardját élezte, Topa az élelem készletet vette sorba, csak Zeko fecsegett fojtott hangon Bartolomeóhoz fordulva.
– Mióta vártunk egy ilyen lehetőségre! De most minden a lehető legjobban alakult! A gróf elégedett lesz! Gondolom, örülsz te is, hogy végre hazatérhetsz!
– Annak örülök, hogy sikerült urunk óhaját teljesítenem – válaszolt amaz fáradt hangon.
– Látom, nem változtál, régen is ennyire a szerény szolga mintaképe voltál! – bökte oldalba az íjász vigyorogva. – Aztán... nem tudod, mi célja van a grófnak a hölgyikével?
Bartolomeo arca megkeményedett.
– Azt hiszem, ha fontosnak tartotta volna, hogy ti is tisztában legyetek ezzel, akkor már bizalmába avatott volna titeket is! – jelentette ki hűvösen.
– Jól van, jól van, csak kérdeztem! – visszakozott Zeko sértődött nevetéssel. – Ej, mégis változtál te, ennyire nem voltál régen barátságtalan! Mit tettek veled Pollóniában?
De erre már nem kapott választ. Bartolomeo tüntetőleg maga köré tekert egy pokrócot, és ásítva nekidőlt a falnak, hogy mutassa: most már pihenni szeretne.
– Öntelt alak ez... – jegyezte meg az orra alatt Zeko, és elhúzódott tőle.
– Meg kéne tanulnod, mikor kell valakit békében hagyni – mondta csöndesen Katon, oda se fordulva, míg a tüzet élesztgette. – Egyszer még bajba kerülsz a nagy szád miatt.
– Inkább lebegjen a fejem felett ez a veszély, de legalább nem leszek olyan unalmas alak, mint te! – vetette oda az íjász büszkén.
– Sértegess, amennyit akarsz, engem nem tudsz felbosszantani, tudod jól – jegyezte meg egykedvűen Katon, miközben belefogott a vértje tisztogatásába.
– Tudom hát, ezért is vagyunk olyan jó cimborák! – veregette vállon vezérét Zeko széles vigyorral.
Érdekes elképzelésed van a barátságról – gondolta Katon, de megtartotta a véleményét magának. Helyette Topához fordult.
– Hozzál még egy kis tűzifát, a kunyhó mellett találsz felhalmozva! És egyben nézz is körül, hogy nem követett-e valaki!
A nagytermetű harcos nagyokat szusszanva állt fel teljesíteni a feladatot. Láthatóan nehezen bírták a tagjai az egész napos lovagolást.

A menedékházból tompán szűrődött ki a tűzvilág, épp elég fényt szolgáltatva ahhoz, hogy a katona számára megvilágítsa a farakást. Míg egyik fahasábot a másik után szorította hordószerű mellkasához, lopva körbenézett.
A következő pillanatban elhűlt benne a vér: a közeli fák közül egy hatalmas ordas hosszúkás feje sejlett elő, szeme vadul izzott, ahogy rászegeződött az emberre.
Ám az állat nem mozdult, csak merőn figyelte a férfit; talán az ablakokból kiszüremlő tűz tartotta vissza, talán hogy zsákmánya szemben állt vele. Topának rémlett, hogy valahol azt hallotta: a farkas nem támad, amíg nem fordítanak neki hátat.
Hát nyelt egyet, majd minden lelkierejét összeszedve, a fadarabokat még mindig ölelve, lassú mozdulatokkal elkezdett az ajtó fele hátrálni, közben szemét le nem vette a ragadozóról. Az továbbra is csak rezzenéstelenül bámulta a homályból.
A férfi keze kitapogatta a kilincset, majd egy hirtelen mozdulattal feltépte az ajtót és beugrott a biztos menedékbe.
– Hát téged meg mi lelt?! – nézett rá furcsán Zeko. – Tán szellemet láttál?
– Egy óriási farkas… – válaszolt kurtán a bajtársa, miközben még mindig szaporán vette a levegőt. – Sose láttam még ekkorát…  
– Ez jó hír nekünk – jegyezte meg csendesen Katon. – Ha ez az állat itt áll lesben, akkor biztos, hogy nem tartózkodik a közelünkben más ember. Itt bent a tűznél pedig biztonságban vagyunk. Majd akkor csak reggel indulunk tovább, legalább mind kipihenhetjük magunkat rendesen.

Ugyanekkor egy kéz nyúlt a sötétben a farkas felé, és gyengéden megsimította a sűrű bundát.
– Menjünk, Tia, láttunk és hallottunk mindent, amire szükség volt – súgta oda Z az állatnak, aki halk, barátságos morgással válaszolt, és engedelmesen felállt, indulásra készen.
A férfi fellódult a hátára, az ordas pedig puha léptekkel eliramodott vele a sűrűbe.
– Mire visszaérek a várhoz, már felkel a nap... Meg kell várnom az éjt, hogy jelentést tehessek a hercegnőnek! – gondolta magában. – Addig letáborozok a közelben valahol.

A farkason lovagló kém alakját hamar felitta az erdő sötétje.

…...................................

Hulló falevelek viharában állok, lábam alatt hosszú szőnyeg nyúlik a végtelenbe.
Csodálkozva nézem, mit keres egy szőnyeg az erdőben... Ahogy feltekintek, ott áll tőlem nem messze a családom; apám mérgesen néz rám, a többiek aggódva. El akarok indulni feléjük, hogy megnyugtassam őket, de azt érzem, a léptem nem visz tovább – mintha valami láthatatlan erő húzni kezdené a szőnyeget. Egyre csak csúszok hátra, míg a többiek nem mozdulnak, csak ott állnak bemerevedve ugyanabba a testtartásba. Nyújtom feléjük a kezem, és kiáltanék, de hang nem jön ki a torkomon.
Minden kezd elhomályosulni előttem, a talaj pedig egyre sebesebben mozog a talpam alatt.
Nem tudok tovább küzdeni ellene: a földre zuhanok, a kép is kihuny.
Zihálva nyitom ki a szemem, verítékben fürödve. Állott testszag facsarítja az orrom. Körülnézek: szűk, durva farönkökből összetákolt viskó, egy apró, kormos kandallóval a közepén. Már csak parázslik a tűz, odakintről a hajnal első fénye szivárog be.
Én a sarokban fekszem egy kényelmetlen fekhelyen, az ajtótól pedig négy férfi teste választ el...
Bár ez is álom lenne! De ebből nem tudok felébredni.
Hárman alszanak, szuszogó mellkasuk meg-megemeli a lópokrócot. Egy szempár szegeződik csak rám... Bartolomeo! A kunyhó másik végében, a falnak dőlve ül – biztos rajta a sor az őrködésben.
Nem kapja el a pillantását, mintha vizsgálva nézne, mégis érdeklődés nélkül.
Sose gondoltam volna, hogy valakit fogok tudni gyűlölni!
A másik oldalamra fordulok, tüntetőleg magamra húzom hevenyészett takarómat, és megpróbálok visszaaludni.


…...................................

Roderick arra ébredt, hogy kopogtatnak az ajtaján. Hunyorogva nézett a behúzott függönyök irányába – a napfény állásából ítélve még alig virradhatott.
Máskor zavarta volna, ha ilyen korán keltik, de tudta, hogy nagy híreket várhat bármelyik percben, így hát izgatottan ugrott ki az ágyból, és alvóöltözete fölé kanyarított egy köntöst.
Szeme egyből a szolgáló kezében tartott apró papírtekercsre szegeződött, és alig bírta kivárni, amíg az elhadarja bocsánatkérését és a szokásos udvarias szóvirágokat. Amint magára maradt a hálójában, dobogó szívvel bontogatta ki a papirost.
„A madarat elkaptuk, harmadnapra szállítjuk. B.”
Csak ennyi állt az üzenetben, de a grófnak ennyi éppen elég volt.
A küldetés ezek szerint sikerrel járt, Bartolomeo pedig a megbeszéltek szerint csatlakozott a katonáihoz. A levelet vivő galambot még előző este engedhette útjára, azóta már biztosan haladhattak egy jó darabon.
– Hát akkor készüljünk elő az illő fogadásra! Elvégre mégis csak egy hercegnő lesz a vendégünk! – gondolta magában, míg széles mosolyra húzódott a szája.

…...................................

Loreen csak kora reggel aludt el. Akkor is nagyon zaklatott volt az álma, vég nélkül forgolódott és verejtékezett. Talán négy órát ha tudott így pihenni, mikor 11 körül arra ébredt: valaki rázza a vállát.
Zavaros tudattal nyitotta ki a szemét – Lorette aggódó arca borult felé, és meg se várva, hogy magához térjen, faggatni kezdte.
– Nem tudsz valamit Lillimeeről? Az ajtaja zárva, és nem válaszol semmilyen szólongatásra!
Loreennek hirtelen teljesen kitisztult a feje.
– Pedig ha nem is ül le velünk reggelizni, azért ilyenkorra már mindig berendel valami harapnivalót magának! – folytatta nővére. – Gondolod hogy rosszul lett és ájultan hever ott magában? Te láttad tegnap utoljára, milyen volt az állapota?!
A középső királylány sóhajtott egy nagyot. Óvatosan megfogta testvére karját, és némát jelezte neki, hogy üljön le az ágya szélére. Az ijedten teljesítette a kérést, és várakozás teljesen függesztette rá a szemét.
– El kell mondanom valamit.... – kezdett bele Loreen szorongva. – Lillimee nincs itt...
– Hogy érted, hogy nincs itt?! – szakította félbe a nővére, tőle szokatlanul hevesen. – Hát hol lenne, ha nem itt?
– Azt még én sem tudom... – nyögte ki nehezen a testvére. – De már nyomozok utána...
– Ennek az egésznek semmi értelme! Te sem vagy magadnál, össze-vissza beszélsz! Hívok pár őrt, és betöretem Lillimee ajtaját!
– Ne! Ne hívj senkit! Nincs rá szükség... – ezzel az éjjeliszekrénye fiókjából előhúzta húguk szobájának kulcsát, ami azóta volt nála, hogy előző délután bezárta, a lány távozása után. – Talán a szemednek hinni fogsz... Gyere velem!
Lorette elképedten követte, hogy aztán még döbbentebben bámuljon be az üres szobába. Aztán körbejárkált, benyitott a szekrényekbe, átforgatta az ágyneműkupacot.
Mikor végül Loreenhez fordult, úgy villámlott a tekintete, mint még soha. Testvére elszörnyedten meredt rá, ilyennek még sosem látta.
– Meséld csak el akkor: miről van szó?
A lány akadozva adta elő, hogyan szervezte meg Lillimee kirándulását. Nővére addig fel-alá járkált a szobában, és az indulattól hullámzott a válla és mellkasa. Mikor Loreen elhallgatott, dühösen támadt rá.
– Van fogalmad róla, mit tettél? Nem, persze, hogy nincs! Édes Istenem, azt hittem, legalább neked több eszed van ennél! Lillimee még egy naiv álmodozó, de magától sose tett volna ilyet! Miért kellett alá adnod a lovat?!
A lány nem válaszolt, csak bűnbánóan lehajtotta a fejét.
– Azonnal keresőcsoportokat kell indítani! És szüleinket is tájékoztatni kell erről!
Loreen némán könyörögve szorította meg a karját. Lorette értette, mit akar.
– Ne aggódj, nem mondom meg nekik, hogy a te hibádból tűnt el...
– Köszönö...
– Ne hálálkodj! – szakította félbe a testvére rosszkedvűen. – Nem miattad hallgatom el ezt a részletet. A szüleinket akarom megkímélni attól a tudattól, hogy ennyire ostoba lányuk van! Arra pedig majd még gondom lesz, hogy a katonáink többé ne teljesítsék olyan vakon a felelőtlen kéréseidet! – azzal sarkon fordult, és otthagyta az összeroskadt Loreent. Még hallani lehetett a folyosóról a hangját, amint utasításokat ad.
Úgysem fognak a nyomára bukkanni! Túl késő van ahhoz! Z-ben van minden reményem! Hátha ő megtalálta!

…...................................

Lillimee nem volt szokva ilyen erőltetett menetű lovagláshoz. Még csak delelőn járt a nap, mikor neki már sajgott minden porcikája. De nem mert szólni, hogy tartsanak pihenőt... Pedig nem csak ettől szenvedett – a fák között fülledt volt a levegő, róla pedig dőlt a víz; szívesen megfürdött volna, de tudta, hogy erre napokig nem lesz lehetősége. A szúnyogok is kínozták, több csípése nagyra nőtt vörös foltként rikított ki halvány bőréből, ő pedig nem tudta megállni, hogy nem vakarja meg önkéntelenül a viszkető gócokat újra és újra. Az út pora rátapadt izzadt bőrére, amitől csak még jobban fokozódott a gyötrelme.
Fizikai kínjai olyan elviselhetetlen, eddig nem tapasztalt mértéket öltöttek, hogy lelki gondjaira már nem maradt ereje.

Katonnak feltűnt a királylány örökös fészkelődése, hogyan próbálja váltogatni kényelmetlen testhelyzetét, és hogyan kap folyton csípéseihez. Magában megállapította, hogy ezek a finom népek valóban mennyire nincsenek hozzáedződve egy hosszabb utazás viszontagságaihoz, majd sóhajtva megszólalt, hogy mindenki hallja őt.
– Nem sokára egy kisebb folyóhoz érünk, ott tartunk egy kis pihenőt.
A lányban megkönnyebbülés áradt szét. Víz! Hátha az enyhet ad égő bőrének!

Az elkövetkező fél óra egy örökkévalóságnak tűnt számára.
Mikor Katon végre álljt parancsolt, mindenki leszállt a lóról, csak Lillimee nem – nem volt hozzá ereje, annyira elgémberedett. A csapat vezérének kellett lesegítenie, aki utána kijelentette, hogy ő fog őrködni, míg a többiek más feladat után néznek. Topa nekiállt elemózsiát készíteni a hozzávalókból, Zeko és Bartolomeo pedig a közeli folyóparthoz vezette a lovakat, hogy megitassa őket. A királylánynak is intettek, hogy tartson velük. A lány nem örült, hogy pont ezzel a két emberrel kell lennie, de viszkető bőre űzte a vízhez.
Nem gondolkodott, csak belegázolt úgy ruhástól, ahogy volt, nyakig merült, és egy hosszú, jóleső sóhajt hallatott.
Zeko a parton röhögött fojtott hangon.
– Fél nap utazás, és semmi nem marad a művelt mázból! – állapította meg félhangosan. – Ezek az előkelő fehérnépek is csak ugyanolyanok, mint a többi asszonyszemély, fogadok, hogy a ruha alatt is egyformák!
Cinkosan nézett a mellette álló férfira, hogy az is vele együtt mulat-e, de az a lovak csutakolásával volt elfoglalva, válaszra sem méltatta. Az íjász sértődötten ragadott meg egy kefét, és ő is dörzsölni kezdte az egyik hátas szőrét.
– Hogy itt milyen karótnyelten unalmas mindenki! – dohogott magában. – Na de majd ha visszatértünk a várba, lesz ám vidámság!

…...................................

Leszállt az éj, anélkül, hogy Lorette újra szóba állt volna testvérével. Loreen sem kereste a másik társaságát; olyan lelkifurdalása volt, hogy enni sem tudott egész nap, csak a szobájában gubbasztott, és az ablakból figyelte, hogyan széled szét számtalan katonájuk minden irányba, felkutatni a környéket Lillimee után. Nem várt ettől semmit, de tudta, meg kell történnie, hogy Lorette elmondhassa: ő intézkedett.
Egyedül az alkonyat – és remélhetőleg Z – eljötte tartotta benne a lelket.

Maga se tudta, hogyan és mikor aludt el. Már csak arra tért magához, hogy valaki kopog.
Félálomban sietett az ajtóhoz, de csodálkozva nézett végig az üres folyosón.
Akkor eszmélt rá: az ablak! Gyorsan kulcsra zárta az ajtaját, és szívdobogva tárta szélesre az ablaktáblákat. Odakint már besötétedett, és a homályból előugrott a kém köpenyes alakja.
Loreen ez alkalommal már egyáltalán nem érezte félelmet keltőnek a helyzetet.
– Hát eljöttél újra! Megtaláltad?... – rebegte reménykedve.
– Igen, fenség. Nyomára akadtam.
– És... jól van? Nem esett baja?
– Nem esett bántódása, megnyugodhat.
Loreen egy hatalmas sóhajt hallatott. Ez volt a legfontosabb. Higgadtabb hangnemben folytatta a faggatózást.
– Akkor hát... hol van, mi történt?
– Roderick de Guille gróf emberei rabolták el, és Mollochba tartanak vele. Hogy mi a céljuk, azt nem tudom. De amennyire értettem, sértetlenül van szükségük rá.
Loreen próbálta feldolgozni a hírt. Igazából meglepődött, mikor a gróf nevét hallotta – tudtával semmilyen diplomáciai kapcsolatban nem állnak vele: se nem szövetségesük, se nem ellenségük. Tőlük nyugatra helyezkedett el uradalma, pár napnyi távolságra, beékelődve nagyobb birodalmak közé. Amennyire tudta, vagyonos úr hírében állt, de nem birtokolt nagy területet; azon a kevés földön kiskirálykodott. A felsőbb körökhöz tartozó uralkodók leginkább csak lenézéssel viszonyultak hozzá, de nem ártottak neki; egyedül az elszegényedettebb nemesi rétegből kerültek ki szövetségesei, akiket vonzott a pénze.
A királylány azon töprengett, vajon mit szándékozik majd váltságdíjként kérni Lillimeeért cserébe – földet? Katonai segítséget? Kincseket? Akármit is, nem tartotta valószínűnek, hogy apja, ha nem is szívesen, de teljesíti a kérést, csak hogy lánya szabad lehessen. De vajon meg lehet bízni a grófban? Hogy kerültek az emberei Pollóniába, épp oda, amerre Lilimee járt? Biztos előre el volt tervezve... Vajon épségben visszajuttatja-e a húgát? Erre nem mert volna megesküdni...

Idáig jutott a tépelődésben, mikor egy köhintés térítette vissza a valóságba.
Z tisztelettudóan megjegyezte:
– Teljesítettem a küldetésem. Megegyezésünk szerint jár még nekem fizetség.
– Ó, milyen balga vagyok, hát hogyne! Megérdemled a díjad! – és hiánytalanul a férfi kezébe nyomta az ékszeres ládikáját.
Az azonban csak megcsóválta a fejét; kivett a dobozkából néhány nyakéket, és visszanyújtotta a többit.
– Ennyi jár nekem.
Loreen teljesen elérzékenyült: nem csak hogy Z jó hírt hozott neki, enyhülésként ebben a nehéz időszakban, hanem még mennyire jellemesnek is bizonyult! Legszívesebben megölelte volna. Persze tudta, hogy az ő pozíciójában ez lehetetlen; hát csak könnyein át mosolygott rá.
Úgy érezte, megbízhat ebben az emberben. Talán... újabb dolgot is rábízhat! És akkor minden megoldódna!
– Lenne még egy küldetésem számodra – szólalt meg fátyolos hangon. – Szöktesd meg onnan a  húgomat!
A férfi határozottan nemet intett.
– Az kizárt, ilyesmi feladatra nem vállalkozom.
– De hát... olyan mesterien be tudtál osonni ide is! Számodra nem jelentene gondot Mollochba is beférkőzni, ott sokkal kevesebb a katona! A pénz nem számít, szerzek annyi kincset, amennyit csak akarsz!
– Nem erről van szó. Teljesen más egyedül bejutni valahova, mint kijutni onnan egy kémkedésben tapasztalatlan személlyel! Csak kockáztatnám a hercegnő épségét.
Loreen csüggedten hallgatott. Ebben igaza volt Z-nek. Akkor hát nincs remény?...
– Esetleg... tudnál valakit ajánlani, aki véghez tudna ilyet vinni?
– Hát… – a kém most először tűnt bizonytalannak valamiben – … éppenséggel tudok valakiről, aki úgy jön és megy akármerre, ahogy kedve tartja, legyen szó akár a legőrzöttebb tömlöcről vagy a világ végéről, és állítólag bárkit magával tud vinni... A nevét nem tudja senki, csak úgy nevezik: a Sötét Remete... De helyesebb lenne Sötét Varázslónak hívni, mert állítólag egyéb csodákat is véghez tud vinni.
– De hiszen ez bámulatos! – derült fel Loreen. – Épp ilyen emberre van szükségem! Akkor kérlek, segíts beszélnem vele!
– Óva intem tőle, fenség! Szeszélyes egy különc, sosem lehet tudni, fog-e segíteni annak, aki hozzá fordul! A rengetegben él elbújva a világtól; akik tudnak róla, legtöbben félik, azt állítják, az ördöggel cimborált ahhoz, hogy ilyen hatalma legyen. Mások egyszerűen csak bolondnak tartják, néhányan pedig szentnek. Ha valaki mégis arra vetemedik, hogy felkeresse, bizonyos szabályokat be kell tartania, különben megjárja...
Ám Loreen hajthatatlan volt, nem akarta olyan könnyen veszni hagyni a reményt.
– Ördöggel cimborál? Ugyan már! Ez mind csak tudatlanságból fakadó babonás szóbeszéd...
– Nem az, fenség! – szakította félbe zordan a kém, hogy a lány megrettent.
– Honnan tudod ezt ilyen biztosan?
Z nem válaszolt, csak egy végtelennek tűnő pillanatot követően hátravetette a csuklyáját, és lehúzta maszkját. Loreen aprót sikoltott – a férfi fél arcát durva égésnyomok csúfították el. Teljesen rücskössé és vörösessé vált a bőr ott, ahol a sérülés érte, rossz volt ránézni; csak arca másik oldala tanúskodott arról, hogy igazából nem lenne ő se ráncos, se csúf.
– Ő tette ezt velem! Hát ezért mondom: nagyon is igaz, amit beszélnek. A saját káromon kellett kitapasztalnom két fontos szabályt, amit be kell tartani, ha valaki hozzá fordul: először is mindenkinek csak a saját kívánsága miatt szabad nála közbenjárnia, közvetítőt nem szívlel. Azt mondta: ha valaki akar tőle valamit, legalább annyira vegye a fáradtságot, hogy ő maga keresse fel. A másik pedig: nem állja, ha valaki hazudik neki... Megérzi...
Loreen elszörnyedt. Hogy ő ehhez az öntörvényű varázslóhoz menjen el? Személyesen? Oda a sűrű vadonba?!
Lillimee... Ne haragudj, erre nem vagyok képes! Bocsáss meg nekem! Remélem, jól bánnak veled Mollochban, és apánk kivált téged egyhamar! Tarts ki addig!
Mikor lesz szabad egy kira'lyla'ny - 4. fejezet
Első fejezet: bluedove415.deviantart.com/art…

Lillimee, a legfiatalabb királylány elvágyódik fényűző életéből – ezidáig megszokott a történet, de a cselekmény később számos fordulatot vesz, több mindenki nem az, aminek látszik, és a kis királylánynak váratlan kalandokon kell keresztülmennie, meg kell tapasztalnia veszélyeket, varázslást, árulást, szerelmet, míg lassan megtalálja a neki való utat, ami minden, csak nem megszokott; és ebben a folyamatban nem csak ő változik meg.


Ez a történet már évek óta formálódik a fejemben, és már a végéig megterveztem a cselekményt szinte minden részletben. 
A Merengőre is posztolom, ugyanezzel a címmel; ide azért tettem fel, mert szeretnék majd illusztrációkat is készíteni a történethez, elsősorban a szereplőkről, rajzokat viszont ott nem tudok megosztani.

Nagyon érdekel minden hozzászólás, vélemény, hogy pl. melyik karakter szimpatikus vagy nem, és miért, illetve bármi, amit érdemesnek tartotok visszajelezni. :) (Smile)

Köszönöm annak, aki olvassa!
Loading...
Princess Lillimee by BlueDove415
Princess Lillimee
ENG: She is the protagonist of my original story (which is only in Hungarian for the time being), a romantic fantasy story set in a medieval style of universe.
Lillimee is a 16 years old princess, the youngest one in the Kingdom of Pollonia. She is naive, shy, a bookworm, and wants to discover the outside world.
Her adventure starts one day when she secretly ventures out of the castle and gets kidnapped. 
She needs to experience hardships, love, betrayal, magic, to be able to grow up and find her way of life.

----------------------------

HUN: Lillimee hercegnő a főszereplője egy saját történetemnek (bluedove415.deviantart.com/gal…) -- egy romantikus fantasy sztorinak, amit középkori jellegű környezetbe helyeztem.
Loading...
Okay, one more go before Christmas! :) Because I like giving presents! :D  :santa:
(I won't keep on giving kiribans this frequently all year, only because of the holiday season :xmas:, so here is your chance! ;))

So watch out, if you are the 6500th viewer of my profile page, make a screenshot, send it (or a link of it) to me, and you can get a cute present for yourself or for somebody else! :D

I will commision any type of pouch/case for you; you can choose the exact size (just keep it relatively small, so no Kindle-case, big bags or such), the colour outside, inside, ribbon (if you want) etc, or it can be themed, eg. piano, envelope, animal faces. Or if you have some other definite idea, let me know :)

About shipping: I can offer free shipping inside Europe, if it's not registered (it won't get any tracking number) -- and if it's not too big relatively. If the end result weights more than 50 gramm, I need to ask for $2 shipping fee from everyone.

If it's shipped outside Europe, I need to ask for extra $2.
If you'd like registered mail, that's $5 extra.

I hope it's okay! :aww:

Well, good luck! :wave:
Congratulations to :iconaoxis:, the winner! :D Your prize is shipped! :) You can see it here: bluedove415.deviantart.com/art…

Hey Everyone,

It always makes me so happy that you like and support my work (and Christmas is coming! :D) that I am going to make another round of kiriban: if you are the 6000th viewer or my profile page, make a screenshot, send it (or a link of it) to me, and you can get a cute present for yourself or for somebody else! :D

I will commision any type of pouch/case for you; you can choose the exact size (just keep it relatively small, so no Kindle-case, big bags or such), the colour outside, inside, ribbon (if you want) etc, or it can be themed, eg. piano, envelope. Or if you have some other definite idea, let me know :)

About shipping: I can offer free shipping inside Europe, if it's not registered (it won't get any tracking number) -- and if it's not too big relatively. If the end result weights more than 50 gramm, I need to ask for $2 shipping fee from everyone.

If it's shipped outside Europe, I need to ask for extra $2.
If you'd like registered mail, that's $5 extra.

I hope it's okay! :aww:

Well, good luck! :wave:
  • Listening to: the wind
EDIT: The winner is :iconrevansh:! Congratulations! :D Your prize has been sent! :)

I decided to make another opportunity for a kiriban: if you are the 5555th viewer or my profile page, make a screenshot, send it (or a link of it) to me, and you can get a cute present for yourself or for somebody else! :D

You can choose from one of the following commissions:
- small coin purse: for example see this from my Etsy shop: www.etsy.com/listing/77541229/…
- small cellphone case: for example see this from my Etsy shop: www.etsy.com/listing/83137309/…

You can choose the exact size (just keep it relatively small, so no Kindle-case or such), the colour outside, inside, ribbon (if you want) etc, or it can be themed, eg. piano, envelope. Or if you have some other definite idea, let me know :)

About shipping: I can offer free shipping inside Europe, if it's not registered (it won't get any tracking number)
If it's outside Europe, I need to ask for extra $2.
If you'd like registered mail, that's $5 extra.

Well, good luck! :wave:

deviantID

BlueDove415's Profile Picture
BlueDove415

Artist | Hobbyist | Varied
Hungary
Basically I'm a daydreaming person who can't live without creativity.
Also I'm very sensitive, messy, and I like being silly :meow:

I have always been interested in many kinds of creative stuff: drawing, writing, needlework, pottery, origami, and so on, and so on...

Ever since I can remember, stories, fantasy characters were living vividly inside my me, as if they had their own free will, and I was just an observer.
It is not so vivid anymore, but creative activity still fascinates and energizes me. Besides--I usually have such crazy, full-of-action dreams, stuffed with anime and film characters, that these inspire me a lot. I often draw after such a dream, and/or write it down. :)

I live with my very much beloved husband who is the cutest thing on Earth :)
I work as a full time English teacher which is sometimes tiring, but overall I like this work. ^^ I can also speak Japanese, and I have teaching practice in this, too. ^^

I'm happy to be on this site, because:
I think what people usually mean by growing up is mainly: becoming workoholic and depressed, not being playful, believing only in the material world and money, and ignoring creative fun.
I think we should all leave enough time to regenerate and play! Growing up means being able to look after yourself, but you can still believe in miracles (and magic and fairies), you can still be playful! :)
And here I found many people who seem to think similarly! :)

Current Residence: physically in Budapest, Hungary; but mentally somewhere far far away
Interests

AdCast - Ads from the Community

×

Groups

Comments


Add a Comment:
 
:iconlovelykotori:
lovelykotori Featured By Owner Mar 19, 2016  Hobbyist Digital Artist
Thank u for watching :-)
Reply
:iconbluedove415:
BlueDove415 Featured By Owner Mar 20, 2016  Hobbyist General Artist
Not at all, your Dragon Ball arts are amazing, and Vegeta is my forever favourite, so I enjoyed your pics! :D
Please, keep them coming! ^^
Reply
:iconfuripa93:
Furipa93 Featured By Owner Jan 26, 2016
Thank you so much for the watch!! I really appreciate it!!
Reply
:iconbluedove415:
BlueDove415 Featured By Owner Jan 26, 2016  Hobbyist General Artist
Don't mention it! ^^ You have an awesome collection of art! :D Looking forward to more! :)
Reply
:iconfuripa93:
Furipa93 Featured By Owner Jan 26, 2016
thank you so much!!
Reply
:iconmartonszucsstudio:
Isten éltessen!!:D
:airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne::airborne:
Reply
:iconmartonszucsstudio:
MartonSzucsStudio Featured By Owner Sep 26, 2014
Thanks for FAVE:)
Reply
:iconcookielover17:
cookielover17 Featured By Owner Jul 7, 2014  Hobbyist General Artist
Thanks for faving! Anna squee 
Reply
:iconhollyfieldsofgold:
hollyfieldsofgold Featured By Owner Jun 28, 2014
Thank you so much for the favorite!
Reply
:iconmeadowdelights:
MeadowDelights Featured By Owner Jun 17, 2014  Hobbyist Artisan Crafter
Thank you for the fave! :)
Reply
Add a Comment: